Látom a szemein, hogy nem érti, mi folyik itt. Ő sem érti. Ugyanúgy meglepődik, mint én, ha nem még jobban. Ez egy kicsit megnyugtat, ugyanakkor, ha belegondolok ebben a szó szerint szorító pillanatban, akkor még jobban meg kellene, hogy ijesszen. Ki érti akkor, hogy mi folyik itt? De lassan számomra már mindegy is lesz, ha nem teszek valamit, másodperceken belül megfojt. Senki sem tud segíteni.
Nem egészen négy órával ezelőtt, ezen a fura, havas, esős vasárnapon még békésen úsztam a hosszokat nagy magányosan az uszoda egyetlen medencéjében. Még autóba sem nagyon akart senki sem ülni ebben az időben, én meg gyalog mentem mindig, így ma is. Mielőtt hazaindultam volna, még beültem egy tíz percre a szaunába, akkor érkezett meg egy fiatal pár. Nyalták-falták egymást, amennyire láttam, gyanítom, hogy nem feltétlenül úszni érkeztek. Miattuk megint eszembe jut Dann. Totál belezúgtam, de neki barátnője van, már a közös gyermeket tervezik. Nem tudtam ellene mit tenni, sosem csináltunk semmit egymással, csupán beszélgettünk néha napján, és egyszer csak el kezdtem kívánni. Úgy, mint előtte még soha, senkit. Azt hittem, nem létezik ez az érzés, eddig csak úgy elvoltam, egyik kapcsolatból ki, a másikba be, de sosem került hozzám közel egyik férfi sem. Gyereket szeretnék tőle. Én! Pont én, az örök, "én nem akarok gyereket, nekem nem való". Most meg, pont ő, akivel nem tudok mit kezdeni. Akire nem vagyok hatással. Aki foglalt. Hónapok óta kattog rajta az agyam. A városból is menekülni akarok, de imádom az itteni életem, és a munkahelyemet is. De pont miatta, néha nagyon nehéz ott dolgozni. Kiürült a fejem, csak rá tudok gondolni, nem látom a jövőmet, nincsenek céljaim, csak úgy tengek-lengek. Túlélek.
A tusolás közben is csak rá gondolok, fantáziálok. Milyen jó lenne, ha megjelenne most, meztelenül mögém lépne, hozzámsimulna, magához szorítana, majd a falhoz, és belecsókolna a vizes hajamba. Hangosakat nyögnénk szeretkezés közben, teli szenvedéllyel, miközben a meleg víz csorogna végig a testünkön. Lehet, hogy ép ésszel fel sem tudnám fogni, hogy mi történik. Annyira kívánom. Annyiszor vártam már arra, hogy az övé legyek. Annyi féle helyszínen láttam már magunkat együtt. A fejemben tökéletes párt alkotnánk. Lehet, ha végre megtörténne, el is ájulnék a beteljesüléstől.
A hajamat szárítom, amikor érkezik egy idősebb nő, Vio. Látásból ismerem, vasárnaponként csak szaunázni jön, köszönök neki, és az öltöző egy távolabbi pontjára igyekszik átöltözni. Kinn lassan teljesen besötétedik, a szokásos útvonalon indulok haza. A táncstúdió épülete előtt két fehér városi terepjáró áll, a közelebbi mellett egy magas férfi áll. Akár Dann is lehetne, de neki ebből a márkából egy másik típusú autója van, és sötét metálkék színű. Elfog egy rossz érzés, mit keres itt ez a két autó, amikor a táncstúdió vasárnaponként zárva van. Ahogy elhaladok mellettük, látom, hogy a rendszám alapján nem is idevalósiak a környékbe. Mindig hallgassunk a megérzéseinkre! Át kellett volna mennem a túloldalra, mikor megláttam. Akkor lehet, hogy nem lett volna semmi baj. De már abban sem vagyok biztos. A második fehér autó mögül elém lép egy másik magas férfi. Dann az. Leesik az állam, hogy mit keres itt ilyenkor, és mi ez az autó, ki a másik férfi. De elönti az agyam a vágyam iránta, és abban bízom, hogy mindjárt elkap, és megcsókol. Helyette magához ránt, befogja a szám, és betuszkol az autóba, majd befecskendez valamit a karomba, amitől szinte rögtön elvesztem az eszméletemet.
A munkahelyem gépházában térek magamhoz, nem sűrűn járok ide, de azért felismerem. A földön ülök a falnak támasztva. Nem tudom, mennyi ideig lehettem kiütve, és azt sem, hogy mi folyik itt. Megpillantom Dannt, ahogy egy másik férfival beszélget, de se nem látom tisztán a másik arcát, se nem hallom, hogy miről beszélnek. Nagyjából egyforma magasnak tűnnek, és mikor a másik észreveszi, hogy magamhoz tértem, lelép, Dann pedig elindul felém. Szép lassan feltápászkodom, mire ideér hozzám.
- Figyelj ide, Rea. Nagyon fontos feladatunk van ma, és meg kell hogy értsd, sürget minket az idő. Azonnal be kell jutnom a kazánházba! Gyere, nyisd ki nekem, kérlek, csak te ismered a kódot!
Dann nagyon furcsa. A beszédje, a viselkedése, a szemei, mintha nem ismerne. De mégis. Mi a franc folyik itt? És mi ez a hülyeség a kazánházzal? Havonta egyszer szoktam csak kinyitni, amikor jönnek a karbantartók, de az majd csak másfél hét múlva lesz esedékes. És amúgyis...
- Dann, mi folyik itt? Elrabolsz az utcáról, utána meg azt kéred, hogy vasárnap nyissam ki neked a kazánházat? Megőrültél, vagy mi? Azonnal haza akarok menni!
Kikerülöm, és elindulok a kijárat felé, bár nem tudom, hogyan fogok innen hazajutni autó nélkül. Dann azonban hátulról elkapja a karomat, megfordít, vissza magához, és a két karomat szorítja, úgy rángat, miközben üvöltözik velem. Nem ismerem ezt az embert. Mindenáron a kazánházba akar bejutni. Tökön rúgom, mire kiszabadulok a szorításából. Hogy lehet egyetlen perc alatt megutálni valakit, akit előtte úgy szerettünk? Hát, valahogy így. Erősen vívódom az eddigi emlékeimmel vele kapcsolatban, és a most történtekkel, de nem bírok semmilyen ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi lelte őt.
Olyan gyorsan szedem a lábaimat, ahogyan csak tudom, hogy végre kijussak a gyárból, de a gépház külső ajtajánál ismét elém áll. Mi a lófasz? Hogy csinálta? Az előbb még ott görnyedezett kétszáz méterrel hátrébb, otthagytam, most meg itt áll előttem, és látszólag semmi baja. Csak rendkívül dühös. Sosem láttam még ilyennek. Megijedek tőle.
- Dann, figyelj, nem tudom, hogy mit akarsz tőlem, mit ittál, vagy vettél be, de most azonnal haza akarok menni! Add vissza a táskámat, hagy hívjak egy taxit!
- Nem mész innen sehova, amíg meg nem adod a kazánház kódját! Be kell oda jussak. Ha nem megy szép szóval, akkor majd meggyőzlek máshogy! - tesz felém egy lépést.
- Miért akarsz bejutni a kazánházba? Mi ez az őrültség? - kérdezgetem, hogy húzzam az időt.
- Ha elmondom, hogy miért akarok oda bejutni, akkor segítesz? - próbálkozik.
- Igen - hazudom, csak, hogy megtudjam, mire megy ki a játék.
Elkezd hadoválni valami másik bolygóról, hogy ő onnan jött, és ahhoz, hogy visszajusson, kell neki valami, ami a gyár alatt, pontosabban a kazánház alatt van. Elsápadva állok előtte, nem tudom hirtelen, hogy kinevessem, sajnáljam szegényt, hogy megháborodott, vagy ismét megkérdezzem tőle, hogy mit szedett be. De úgy tűnik, hogy ő elhiszi, amit mond. Közben kémlelem a terepet, hogy magamhoz tudnék-e venni valami nehéz, vagy éles tárgyat, amivel meg tudnám ütni a térdét, vagy a hasát, és ki tudnék jutni az épületből. Most már komolyan félek tőle, de nem akarom bántani. Kezdek megtébolyodni ettől a képtelen helyzettől. Már majdnem odaér hozzám, mikor el kezdek futni jobbra, hogy felkapjak egy elől felejtett kalapácsot. Szerencsére későn észleli, hogy mire készülök, így a váratlanság erejével olyan erővel ütöm meg a bal térdkalácsát, hogy a hangból ítélve szétzúzom neki, mire a földre rogyik. El kezdek futni az ellenkező irányba, de a kijáratnál ott áll Dann. Mi a...? Ezt meg hogyan csinálta? És nem is sántít, teljesen egyenes áll előttem, a kaput pedig leláncolta, hogy ne tudjak kimenni. Másik kiutat kell keressek.
Futni kezdek a másik ajtó felé, ami a gyártósor részlegére vezet, de ő nagyobbakat lép, és szinte azonnal utolér. A szívem már olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyéről, nem tudom hova tenni az elmúlt pár perc történéseit. Meg kell őrizzem az ép eszemet, és a lehető legtisztábban gondolkodni, hogy le tudjak innen lépni, és persze megállítani Dannt. Sokkal erősebb nálam, ha nem szorongatnám a kalapácsot, semmi esélyem nem lenne ellene. De lehet, hogy így se sok van. Rettegek tőle, hogy most mit fog velem csinálni. A földön kötünk ki, de egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt párszor már lejátszottam a fejemben. Erőszakos, és nem a jó értelemben. Rá akar venni valamire, amit nem akarok megtenni. Lehet, hogy meg fog ölni, ha nem teszem, amit mond. Lefogja mindkét kezemet, fölém tornyosul. Sziszegve mordul rám, hogy ha kell, meg is öl, mert nem feltétlenül van rám szüksége. Bejut akkor máshogy a kazánházba.
Megrúgom a bal térdét, amelyikre az imént rávágtam kalapáccsal. Semmi. Hogy lehet? Ismét tökön rúgom, és reménykedem benne, hogy ezúttal el is érek vele valamit. A fájdalomtól kicsit enged a kezem szorításán, így kiszabadítom azt a kezem, amiben a kalapácsot fogom, még mindig. Gondolkodás nélkül lesújtok a fejére. Mint egy darab fa, úgy rogyik rám, ömlik a vér a fejéből. Azonnal kitisztul a fejem. Megöltem? Úristen, mit tettem? El kezdek pánikolni. Már, ha eddig még nem tettem volna. Neeem, Dann nem lehet halott. Szeretem. Istenem, kérlek, ne! Kimászok alóla, és a kezeim közé fogom a fejét. Nemrég még csókolni akartam, most meg halott. Én öltem meg! Jézusom! Neee! Nem lehet! Kérlek, Istenem, mondd, hogy ez csak egy rossz álom!
Egy lassú mozgású ember lépteinek hangjára kapom fel a fejem. Van még rajtunk kívül még valaki? A hang felé fordulok, mikor elszörnyedve látom, hogy Dann az. Vagyis teljesen úgy néz ki, mint ő. Mint akit most megöltem. Csak sántít. A bal lábára. Mi a lófasz? Két Dann? Volt egy ikertestvére? Nem értek semmit, de megindul egy gondolat a fejemben, hogy mi van, ha tényleg igazat mondott. Az egyikük, már nem tudom követni. Mi van, ha tényleg egy másik bolygóról jöttek? Neeem, ez ki van zárva. Ez marhaság. Nyilván volt egy ikertestvére, akiről nem tudtam. De akkor sem értem, hogy mit akarnak. És most megöltem a testvérét. Gyilkos vagyok! Biztos, hogy meg fog ölni engem. El kezdek menekülni a gyártósor irányába, ahogy terveztem pár perccel ezelőtt, mielőtt a halott Dann elkapott.
Az összes kapu zárva, és nem lehet őket kinyitni. A személyzeti bejáró üveges ajtajához megyek, annak nyitva kell lennie. De nincs. Azt is bezárták elektronikusan. Ki kell akkor törnöm a dupla biztonsági üveget. Valahogyan! És gyorsan! A kalapáccsal nem megyek semmire, visszapattan róla, majdnem fejbe verem magam vele. A picsába! Mennyi lehet az idő? Tízkor érkezik az éjszakás műszak, a héten már vasárnap kezdenek. Talán ők tudnak majd segíteni. De azt nem várhatom meg, ki tudja, mit tenne velem addig ez az őrült. Ki kell jutnom! Óvatosan lopakodva keresgélek a gépek között, nehogy összefussak a bicegő Dannel. Egy erős, nagy pengéjű kést keresek, amivel be tudok nyúlni az ajtó két szárnya közé, hogy tönkretegyem a zárat.
A szerszámos szekrények egyikében viszonylag hamar meg is találom, amit kerestem, és futok is gyorsan vissza az üvegajtó felé. Egyenesen a másik Dann "karjaiba", aki egyből a falnak szorít, és el kezd fojtogatni. Mélyen belenézek a szemeibe, kérdőn tekintek rá, elsuttogok egy "miértet", amennyire csak a fojtogatás engedi, de nem reagál. Szorongatom a késem, és tétovázom. Belé tudnám még döfni. De mi van, ha őt is megölöm? Mi van, ha ő az igazi Dann? Mi van, ha ő az én Dannem?
A szemem sarkából látom, hogy két alak közeledik kívülről, az üvegajtó felé. Az éjszakai műszak! Éljen! Remélem van náluk kulcs, hogy kinyissák az ajtót. Oldalra fordítom a fejem, amennyire csak lehet, és nem hiszem el, amit látok! Peter és Dann az. Az igazi! Az én Dannem! Látom a szemein, hogy nem érti, mi folyik itt. Ő sem érti. Ugyanúgy meglepődik, mint én, ha nem még jobban. Ez egy kicsit megnyugtat, ugyanakkor, ha belegondolok ebben a szó szerint szorító pillanatban, akkor még jobban meg kellene, hogy ijesszen. Ki érti akkor, hogy mi folyik itt? De lassan számomra már mindegy is lesz, ha nem teszek valamit, másodperceken belül megfojt. Senki sem tud segíteni, mire Dann, az igazi, bejut, addigra végem. Egy-két másodpercnyi időm lehet hátra, minden elkezd sötétülni, már nem látok. Az utolsó erőmmel beledöföm a kést az engem fojtogató Dann hasonmásba. Érzem, hogy enged a szorítása, én a földre esek, minden sötét, semmi erőt nem érzek magamban. Két erős, határozott kéz zár a karjaiba, és egy ismerős illat. Az én Dannem.
