Vigyázz, mit kívánsz!

Látom a szemein, hogy nem érti, mi folyik itt. Ő sem érti. Ugyanúgy meglepődik, mint én, ha nem még jobban. Ez egy kicsit megnyugtat, ugyanakkor, ha belegondolok ebben a szó szerint szorító pillanatban, akkor még jobban meg kellene, hogy ijesszen. Ki érti akkor, hogy mi folyik itt? De lassan számomra már mindegy is lesz, ha nem teszek valamit, másodperceken belül megfojt. Senki sem tud segíteni.

Nem egészen négy órával ezelőtt, ezen a fura, havas, esős vasárnapon még békésen úsztam a hosszokat nagy magányosan az uszoda egyetlen medencéjében. Még autóba sem nagyon akart senki sem ülni ebben az időben, én meg gyalog mentem mindig, így ma is. Mielőtt hazaindultam volna, még beültem egy tíz percre a szaunába, akkor érkezett meg egy fiatal pár. Nyalták-falták egymást, amennyire láttam, gyanítom, hogy nem feltétlenül úszni érkeztek. Miattuk megint eszembe jut Dann. Totál belezúgtam, de neki barátnője van, már a közös gyermeket tervezik. Nem tudtam ellene mit tenni, sosem csináltunk semmit egymással, csupán beszélgettünk néha napján, és egyszer csak el kezdtem kívánni. Úgy, mint előtte még soha, senkit. Azt hittem, nem létezik ez az érzés, eddig csak úgy elvoltam, egyik kapcsolatból ki, a másikba be, de sosem került hozzám közel egyik férfi sem. Gyereket szeretnék tőle. Én! Pont én, az örök, "én nem akarok gyereket, nekem nem való". Most meg, pont ő, akivel nem tudok mit kezdeni. Akire nem vagyok hatással. Aki foglalt. Hónapok óta kattog rajta az agyam. A városból is menekülni akarok, de imádom az itteni életem, és a munkahelyemet is. De pont miatta, néha nagyon nehéz ott dolgozni. Kiürült a fejem, csak rá tudok gondolni, nem látom a jövőmet, nincsenek céljaim, csak úgy tengek-lengek. Túlélek.

A tusolás közben is csak rá gondolok, fantáziálok. Milyen jó lenne, ha megjelenne most, meztelenül mögém lépne, hozzámsimulna, magához szorítana, majd a falhoz, és belecsókolna a vizes hajamba. Hangosakat nyögnénk szeretkezés közben, teli szenvedéllyel, miközben a meleg víz csorogna végig a testünkön. Lehet, hogy ép ésszel fel sem tudnám fogni, hogy mi történik. Annyira kívánom. Annyiszor vártam már arra, hogy az övé legyek. Annyi féle helyszínen láttam már magunkat együtt. A fejemben tökéletes párt alkotnánk. Lehet, ha végre megtörténne, el is ájulnék a beteljesüléstől.

A hajamat szárítom, amikor érkezik egy idősebb nő, Vio. Látásból ismerem, vasárnaponként csak szaunázni jön, köszönök neki, és az öltöző egy távolabbi pontjára igyekszik átöltözni. Kinn lassan teljesen besötétedik, a szokásos útvonalon indulok haza. A táncstúdió épülete előtt két fehér városi terepjáró áll, a közelebbi mellett egy magas férfi áll. Akár Dann is lehetne, de neki ebből a márkából egy másik típusú autója van, és sötét metálkék színű. Elfog egy rossz érzés, mit keres itt ez a két autó, amikor a táncstúdió vasárnaponként zárva van. Ahogy elhaladok mellettük, látom, hogy a rendszám alapján nem is idevalósiak a környékbe. Mindig hallgassunk a megérzéseinkre! Át kellett volna mennem a túloldalra, mikor megláttam. Akkor lehet, hogy nem lett volna semmi baj. De már abban sem vagyok biztos. A második fehér autó mögül elém lép egy másik magas férfi. Dann az. Leesik az állam, hogy mit keres itt ilyenkor, és mi ez az autó, ki a másik férfi. De elönti az agyam a vágyam iránta, és abban bízom, hogy mindjárt elkap, és megcsókol. Helyette magához ránt, befogja a szám, és betuszkol az autóba, majd befecskendez valamit a karomba, amitől szinte rögtön elvesztem az eszméletemet.

A munkahelyem gépházában térek magamhoz, nem sűrűn járok ide, de azért felismerem. A földön ülök a falnak támasztva. Nem tudom, mennyi ideig lehettem kiütve, és azt sem, hogy mi folyik itt. Megpillantom Dannt, ahogy egy másik férfival beszélget, de se nem látom tisztán a másik arcát, se nem hallom, hogy miről beszélnek. Nagyjából egyforma magasnak tűnnek, és mikor a másik észreveszi, hogy magamhoz tértem, lelép, Dann pedig elindul felém. Szép lassan feltápászkodom, mire ideér hozzám.

- Figyelj ide, Rea. Nagyon fontos feladatunk van ma, és meg kell hogy értsd, sürget minket az idő. Azonnal be kell jutnom a kazánházba! Gyere, nyisd ki nekem, kérlek, csak te ismered a kódot!

Dann nagyon furcsa. A beszédje, a viselkedése, a szemei, mintha nem ismerne. De mégis. Mi a franc folyik itt? És mi ez a hülyeség a kazánházzal? Havonta egyszer szoktam csak kinyitni, amikor jönnek a karbantartók, de az majd csak másfél hét múlva lesz esedékes. És amúgyis...

- Dann, mi folyik itt? Elrabolsz az utcáról, utána meg azt kéred, hogy vasárnap nyissam ki neked a kazánházat? Megőrültél, vagy mi? Azonnal haza akarok menni!

Kikerülöm, és elindulok a kijárat felé, bár nem tudom, hogyan fogok innen hazajutni autó nélkül. Dann azonban hátulról elkapja a karomat, megfordít, vissza magához, és a két karomat szorítja, úgy rángat, miközben üvöltözik velem. Nem ismerem ezt az embert. Mindenáron a kazánházba akar bejutni. Tökön rúgom, mire kiszabadulok a szorításából. Hogy lehet egyetlen perc alatt megutálni valakit, akit előtte úgy szerettünk? Hát, valahogy így. Erősen vívódom az eddigi emlékeimmel vele kapcsolatban, és a most történtekkel, de nem bírok semmilyen ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi lelte őt.

Olyan gyorsan szedem a lábaimat, ahogyan csak tudom, hogy végre kijussak a gyárból, de a gépház külső ajtajánál ismét elém áll. Mi a lófasz? Hogy csinálta? Az előbb még ott görnyedezett kétszáz méterrel hátrébb, otthagytam, most meg itt áll előttem, és látszólag semmi baja. Csak rendkívül dühös. Sosem láttam még ilyennek. Megijedek tőle.

- Dann, figyelj, nem tudom, hogy mit akarsz tőlem, mit ittál, vagy vettél be, de most azonnal haza akarok menni! Add vissza a táskámat, hagy hívjak egy taxit!

- Nem mész innen sehova, amíg meg nem adod a kazánház kódját! Be kell oda jussak. Ha nem megy szép szóval, akkor majd meggyőzlek máshogy! - tesz felém egy lépést.

- Miért akarsz bejutni a kazánházba? Mi ez az őrültség? - kérdezgetem, hogy húzzam az időt.

- Ha elmondom, hogy miért akarok oda bejutni, akkor segítesz? - próbálkozik.

- Igen - hazudom, csak, hogy megtudjam, mire megy ki a játék.

Elkezd hadoválni valami másik bolygóról, hogy ő onnan jött, és ahhoz, hogy visszajusson, kell neki valami, ami a gyár alatt, pontosabban a kazánház alatt van. Elsápadva állok előtte, nem tudom hirtelen, hogy kinevessem, sajnáljam szegényt, hogy megháborodott, vagy ismét megkérdezzem tőle, hogy mit szedett be. De úgy tűnik, hogy ő elhiszi, amit mond. Közben kémlelem a terepet, hogy magamhoz tudnék-e venni valami nehéz, vagy éles tárgyat, amivel meg tudnám ütni a térdét, vagy a hasát, és ki tudnék jutni az épületből. Most már komolyan félek tőle, de nem akarom bántani. Kezdek megtébolyodni ettől a képtelen helyzettől. Már majdnem odaér hozzám, mikor el kezdek futni jobbra, hogy felkapjak egy elől felejtett kalapácsot. Szerencsére későn észleli, hogy mire készülök, így a váratlanság erejével olyan erővel ütöm meg a bal térdkalácsát, hogy a hangból ítélve szétzúzom neki, mire a földre rogyik. El kezdek futni az ellenkező irányba, de a kijáratnál ott áll Dann. Mi a...? Ezt meg hogyan csinálta? És nem is sántít, teljesen egyenes áll előttem, a kaput pedig leláncolta, hogy ne tudjak kimenni. Másik kiutat kell keressek.

Futni kezdek a másik ajtó felé, ami a gyártósor részlegére vezet, de ő nagyobbakat lép, és szinte azonnal utolér. A szívem már olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyéről, nem tudom hova tenni az elmúlt pár perc történéseit. Meg kell őrizzem az ép eszemet, és a lehető legtisztábban gondolkodni, hogy le tudjak innen lépni, és persze megállítani Dannt. Sokkal erősebb nálam, ha nem szorongatnám a kalapácsot, semmi esélyem nem lenne ellene. De lehet, hogy így se sok van. Rettegek tőle, hogy most mit fog velem csinálni. A földön kötünk ki, de egyáltalán nem úgy, mint ahogy azt párszor már lejátszottam a fejemben. Erőszakos, és nem a jó értelemben. Rá akar venni valamire, amit nem akarok megtenni. Lehet, hogy meg fog ölni, ha nem teszem, amit mond. Lefogja mindkét kezemet, fölém tornyosul. Sziszegve mordul rám, hogy ha kell, meg is öl, mert nem feltétlenül van rám szüksége. Bejut akkor máshogy a kazánházba.

Megrúgom a bal térdét, amelyikre az imént rávágtam kalapáccsal. Semmi. Hogy lehet? Ismét tökön rúgom, és reménykedem benne, hogy ezúttal el is érek vele valamit. A fájdalomtól kicsit enged a kezem szorításán, így kiszabadítom azt a kezem, amiben a kalapácsot fogom, még mindig. Gondolkodás nélkül lesújtok a fejére. Mint egy darab fa, úgy rogyik rám, ömlik a vér a fejéből. Azonnal kitisztul a fejem. Megöltem? Úristen, mit tettem? El kezdek pánikolni. Már, ha eddig még nem tettem volna. Neeem, Dann nem lehet halott. Szeretem. Istenem, kérlek, ne! Kimászok alóla, és a kezeim közé fogom a fejét. Nemrég még csókolni akartam, most meg halott. Én öltem meg! Jézusom! Neee! Nem lehet! Kérlek, Istenem, mondd, hogy ez csak egy rossz álom!

Egy lassú mozgású ember lépteinek hangjára kapom fel a fejem. Van még rajtunk kívül még valaki? A hang felé fordulok, mikor elszörnyedve látom, hogy Dann az. Vagyis teljesen úgy néz ki, mint ő. Mint akit most megöltem. Csak sántít. A bal lábára. Mi a lófasz? Két Dann? Volt egy ikertestvére? Nem értek semmit, de megindul egy gondolat a fejemben, hogy mi van, ha tényleg igazat mondott. Az egyikük, már nem tudom követni. Mi van, ha tényleg egy másik bolygóról jöttek? Neeem, ez ki van zárva. Ez marhaság. Nyilván volt egy ikertestvére, akiről nem tudtam. De akkor sem értem, hogy mit akarnak. És most megöltem a testvérét. Gyilkos vagyok! Biztos, hogy meg fog ölni engem. El kezdek menekülni a gyártósor irányába, ahogy terveztem pár perccel ezelőtt, mielőtt a halott Dann elkapott.

Az összes kapu zárva, és nem lehet őket kinyitni. A személyzeti bejáró üveges ajtajához megyek, annak nyitva kell lennie. De nincs. Azt is bezárták elektronikusan. Ki kell akkor törnöm a dupla biztonsági üveget. Valahogyan! És gyorsan! A kalapáccsal nem megyek semmire, visszapattan róla, majdnem fejbe verem magam vele. A picsába! Mennyi lehet az idő? Tízkor érkezik az éjszakás műszak, a héten már vasárnap kezdenek. Talán ők tudnak majd segíteni. De azt nem várhatom meg, ki tudja, mit tenne velem addig ez az őrült. Ki kell jutnom! Óvatosan lopakodva keresgélek a gépek között, nehogy összefussak a bicegő Dannel. Egy erős, nagy pengéjű kést keresek, amivel be tudok nyúlni az ajtó két szárnya közé, hogy tönkretegyem a zárat.

A szerszámos szekrények egyikében viszonylag hamar meg is találom, amit kerestem, és futok is gyorsan vissza az üvegajtó felé. Egyenesen a másik Dann "karjaiba", aki egyből a falnak szorít, és el kezd fojtogatni. Mélyen belenézek a szemeibe, kérdőn tekintek rá, elsuttogok egy "miértet", amennyire csak a fojtogatás engedi, de nem reagál. Szorongatom a késem, és tétovázom. Belé tudnám még döfni. De mi van, ha őt is megölöm? Mi van, ha ő az igazi Dann? Mi van, ha ő az én Dannem?

A szemem sarkából látom, hogy két alak közeledik kívülről, az üvegajtó felé. Az éjszakai műszak! Éljen! Remélem van náluk kulcs, hogy kinyissák az ajtót. Oldalra fordítom a fejem, amennyire csak lehet, és nem hiszem el, amit látok! Peter és Dann az. Az igazi! Az én Dannem! Látom a szemein, hogy nem érti, mi folyik itt. Ő sem érti. Ugyanúgy meglepődik, mint én, ha nem még jobban. Ez egy kicsit megnyugtat, ugyanakkor, ha belegondolok ebben a szó szerint szorító pillanatban, akkor még jobban meg kellene, hogy ijesszen. Ki érti akkor, hogy mi folyik itt? De lassan számomra már mindegy is lesz, ha nem teszek valamit, másodperceken belül megfojt. Senki sem tud segíteni, mire Dann, az igazi, bejut, addigra végem. Egy-két másodpercnyi időm lehet hátra, minden elkezd sötétülni, már nem látok. Az utolsó erőmmel beledöföm a kést az engem fojtogató Dann hasonmásba. Érzem, hogy enged a szorítása, én a földre esek, minden sötét, semmi erőt nem érzek magamban. Két erős, határozott kéz zár a karjaiba, és egy ismerős illat. Az én Dannem.

A Jelölők - Teodor története

Néhány szülő úgy hiszi, hogy a gyermekük választotta őket, mielőtt leszületett a Földre. Részben igazuk van, de a "rendszer" sokkal összetettebb. Sokan Cupidóként, Ámorként vagy egyszerűen lélekként hívnak minket, mi magunk között úgy beszélünk egymásról, a Jelölők. Hogy csak egymás között, annak van egy nagyon egyszerű oka. Miután leszülettünk a Földre egy kisbaba formájában, még nem tudunk beszélni az emberekkel. Majd szép lassan elfelejtjük honnan és miért jöttünk, elkezdünk felkészülni a földi életre. Így mire arra kerül a sor, hogy beszélni tudnánk, már nem tudjuk senkinek sem elmondani. Tökéletes a "rendszer".

Ahogyan az emberek, mi sem vagyunk egyformák. Vannak közülünk, akiknél az idő számít, azaz minél gyorsabban szeretnének visszatérni a Földre, minden más szempont lényegtelen. Ők sokszor hasra csapás szerűen jelölik meg a szülőket, vagy előfordul, hogy csak az egyiküket. Mások képesek akár éveket eltölteni a kereséssel, és a számukra tökéletesnek vélt kiinduló helyzet vagy szülőpár kiválasztásával. Van, aki csak vár a lehetőségre, de sokan vannak úgy, mint ahogyan én is, hogy szeretünk úgymond besegíteni a történésekbe. Fogalmazhatunk úgy is, hogy született romantikusok vagyunk. Megjelölhetünk egyedül is egy nőt vagy egy férfit, vagy egy nőt és férfit egyszerre. Egy szabály van csak. Amennyiben nem kerül sor fizikai kontaktusra a kiszemelt pár között, hogy a biológiai feltételek teljesüljenek egy kisbaba megfogantatásához, úgy a pórul járt Jelölőnek meg kell várnia, amíg a megjelölt személy távozik az élők sorából. És csak ezek után kereshet új szülőjelölteket. Ezért jól meg kell gondolni, hogy kit választunk ki, mert elképzelhető, hogy sok-sok évig malmozhatunk anélkül, hogy leszülethessünk a Földre.

Teodor vagyok, és most elmesélem Nektek Anya és Apa történetét.

Több mint kétezer éves vagyok, sok szép Jelölésben volt már részem, de a mostani, legutóbbi volt eddigi életem legkacifántosabb, és talán legromantikusabb története. Annál izgatottabban várom, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, és hogyan alakul majd Anya és Apa kapcsolata. Már most nagyon sajnálom, hogy csak a következő pár hónapot láthatom a mostani szememmel, mert utána eltemetem mélyen magamban a mostani tudásomat, és várnom kell, amíg újra nem leszek Jelölő, akkor vonhatom le a következtetéseimet. Most nem is várom ezt annyira, mert úgy érzem, hogy ezúttal szerencsém volt, igazi szerelemgyerekként születhettem újjá. De térjünk rá a szüleim történetére.

Először Apa látta meg Anyát. Úgy tudnám talán a legjobban leírni, hogy egy erősebb széllöket vonul át a mezőnkön, egy rezgés, amiből tudjuk, hogy a Földön kialakult egy újabb, meghatározó vonzalom, ami még csak egy kis mag. Én szinte mindig várok valami hasonló löketre, és utána jelölök csak. A rezgés erejéből lehet következtetni az érzelem, vagy vonzódás erősségére. Az emberek ezt szokták úgy hívni, hogy "szerelem első látásra", de persze, szerelemről ilyenkor még szó sincs. Ez még magát a lepedőakrobatikát sem vetíti előre, csupán a lehetősége alakul ki egy kapcsolatnak.

Egy munkahelyen dolgoztak, egy gyárban, de két teljesen különböző részlegen. Kezdetben mind a ketten házasok voltak, más nyelvet beszéltek, más vallást vallottak magukénak. Nagyon bonyolult volt a helyzet, de bíztam az ösztönömben, és azonnal megjelöltem őket. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, sok időt fog igényelni, türelmesnek kell lennem, és rendesen be kell vessem magam, hogy segítsem az egymásra találásukat. De egyáltalán nem bántam meg. Sosem láttam még Anyát ilyen boldognak az életében.

Apa hónapokig várta azt a pár másodpercet, amikor Anya megérkezett munkába, vagy éppen ment haza. Megigézve bámulta, de szégyellte is magát, mert szerette a feleségét is. A vallásából adódóan kizárt volt, hogy valaha is elhagyja őt. Így Anya megmaradt egyfajta álomnak. Anya észre sem vette őt, mert azt hitte, hogy amit érez a párja iránt, az az igazi szerelem, és sosem nézett úgy más férfiakra. Aki közeledett hozzá, azokat is hamar elkergette. Így eldöntöttem, hogy lépek, és rásegítek egy kicsit a kapcsolat kialakulására, hogy legalább beszélgetni tudjanak.

Anyában felerősítettem kicsit a karriervágyat, aki ezek után megkérdezte a közvetlen felettesét, tudna-e másabb, kicsit összetettebb munkát végezni a gyáron belül. Így átkerült egy olyan részlegre, ahol időnként már találkozhatott Apával. Ezzel megteremtettem a lehetőséget arra, hogy valami elinduljon kettejük között. Ha ezen állapotomban lettek volna fizikai kezeim, akkor biztosan tapsoltam volna. Büszke voltam magamra. Apa boldogságot érzett. Régóta tervezte, hogy megszólítsa Anyát. De sosem volt rá alkalma, sem indoka.

Az első találkozás és beszélgetés egy külső szemlélő számára csalódást keltő lehetett volna. Mivel már megjelöltem őket, ezért a további rezgéseket, és jeleket már csak én érzékelhettem közöttük. Anya és Apa első beszélgetése egy rendkívüli löketet eredményezett, bár Anya ekkor még nem ismerte be magának, hogy ő is vonzódik Apához. Anyának több hónapra volt szüksége, mire felismerte magában a vonzalmat. Utána viszont olyan elementáris erővel csapott le rá a felismerés, hogy érezte, valamit tennie kell. Én nem avatkoztam be, türelmesen néztem a játékot, élveztem a beszélgetéseiket, a kapcsolat izgalmas szárnybontogatásait. Úszkáltam a mini hullámaikban, amiket a beszélgetéseik, találkozásaik, egymásnak villantott mosolyaik miatt kialakult boldogságcseppek okoztak az én világomban.

Egy bűnös szenvedély kezdte mindkettejüket elsodorni, én pedig izgatottan vártam a beteljesülést. Az első együttlétük eget rengető szélviharként csapódott le nálam, a boldogságuk szinte kézzel fogható volt. Anya és Apa ezt úgy érzékelte, mintha ezer pillangó röpdösött volna a gyomrában. Anya még sosem volt olyan boldog, mint ott, akkor. Ekkor már tudtam, hogy jól jelöltem. Anyában olyan érzések alakultak ki, mint előtte soha, ő úgy hívta, az ösztönei súgták. Mégpedig azt, hogy ennek nem lehet ott, azzal az egy alkalommal vége. Rájött, hogy szerelmes. Rájött, hogy az akkori párja iránt csupán szeretet érez. Baráti a kapcsolatuk. Mellette sosem érzett olyasmit, mint Apával. Beadta a válókeresetet, és elköltözött. Közben majd megszakadt a szíve. Apa nagyon makacs volt. Még makacsabb, mint Anya. Nem akarta beismerni magának, hogy túl korán házasodott. Félt. Hogy mit fog szólni a családja. Mit fog szólni a felesége. Bátortalan volt, nem tudta elképzelni, hogyan léphetne ki a házasságából. Amint ez megfordult a fejében, egyből ki is verte.

Bíztam Anyában. Éreztem, hogy ő ki fog tartani, és a kitartása meghozza majd a gyümölcsét. Apához türelem kell. Ezt ő is tudta. Eddig Apa várt. Most Anyán volt sor. Én is vártam. Nem akartam közvetlenül beavatkozni, annyira szépen indult az ő történetük. Persze, megtehettem volna, hogy már az első együttlétük során "elintézem", hogy valami kis gond adódjon a védekezéssel. De nem volt kedvem egy becsúszott gyereknek megszületni. Akkor még egyikük sem akart volna engem. Így kivártam a "sorom", kivártam a megfelelő pillanatot és élethelyzetet. Persze volt, hogy terelgettem egy-két dolgot körülöttük. Ilyen volt például, hogy Anya és Apa se találjon másik munkát. Anya ne tudjon a saját hazájába hazamenni, ne találjon otthon albérletet és munkát se.

Anya sokat szenvedett. Megpróbált minden tőle telhetőt az elmúlt hónapokban, először elmondta Apának, hogy mit érez. De Apa nem akarta elfogadni a tényt. Nem fogadta be az információt. Nem vette komolyan Anyát. Így könnyebb volt neki kizárni azt, amit mélyen, legbelül már ő is érzett. Az érzelmekre nincs ráhatásunk nekünk, Jelölőknek. Mi csak a tettekre tudunk hatni. Az emberek ezt szokták sugallatnak hívni. Anya kezdte elveszíteni önmagát. Annyira szerette, kívánta Apát, hogy megőrjítette az a tény, hogy mégsem lehetnek együtt többet. Anya érezte, hogy valami különleges volt köztük az első alkalommal. Biztos volt benne, hogy lesz még folytatása. Ennek ellenére mégsem úgy alakultak a dolgok, mint amire számított, mint amire vágyott. Kétségbeesésében megpróbálta elfelejteni Apát, és el kezdett más férfiakkal ismerkedni. Ez azonban még inkább megerősítette abban, hogy Apa különleges. Egyikükre sem tudott úgy nézni, mint Apára. Egyikükkel sem látta a közös jövőt. Apa is szenvedett, otthagyta azt az edzőtermet, ahova Anya is járt. Úgy érezte, hogy nem fog magával bírni, nem lesz ekkora önuralma. De a munka során mégis találkoztak időnként, ekkor mindig lopta a pillanatokat, hogy láthassa Anyát, válthasson vele pár szót. Továbbra is kérdezgette, érdeklődött az életéről, de megfogadta, hogy a sajátjáról és a feleségééről már nem fog mesélni. Nem akarta bántani Anyát. 

Miután hónapok teltek el anélkül, hogy változott volna kettejük között a kapcsolat, jobbnak láttam, ha a kezembe veszem az irányítást. Tudtam, hogy végleg elronthatok mindent, de meg kellett próbálnom. Kicsit megkavartam Anya élethelyzetét, aki autó nélkül maradt egyedül, egy idegen országban. A munkába járást csak Apával tudta megoldani, aki nem lakott tőle túl messze. (Jól van, igen, én intéztem úgy, hogy Anya Apától ne túl messze találjon magának albérletet.) A hetekig tartó kínosan induló közös kocsikázás hamarosan az általam várt eredményt hozta. Apa végre beismerte magának, hogy érez valamit Anya iránt. Egyik hajnalban a városból kivezető út helyett egy félreeső, sötét utcára kanyarodott, az erdő mellé, egy gyártelepi rész mellé. Anya meg sem mert szólalni, félt, hogy elronthat mindent, és majd egy évnyi hiábavaló várakozás után nem is nagyon merte elhinni, hogy az következik, mint amire gondol. Vad, szenvedélyes együttlétük ezúttal nem csupán szex volt, hanem valódi szeretkezés. Egyikük sem beszélt, csak bámulták egymás vonagló, remegő testét a halvány holdfényben, mélyen egymás szemébe néztek a véget nem érő sóhajok közepette. Anya nem akarta megszakítani ezt a tökéletes pillanatot, de Apából kibuktak a szavak. "Szeretlek. Sajnálom, hogy eddig nem... eddig nem láttam."

Talán, még az első együttlétüknél is nagyobb robaj keletkezett a világomban. Elindulhattam volna a Földre, mert ekkor már egyikük sem akart védekezni, de még várni akartam. Kockáztattam. Mert biztos voltam abban, hogy Apában felszakadtak a gátak, és előszedi minden bátorságát, hogy felvállalja az érzelmeit, és tegyen is érte, hogy együtt lehessen Anyával. Lesz, ami lesz. Mert most már ő is tudta, hogy ami kettejük között van, az különleges. Szerette a feleségét, mint a legjobb barátját, de oka volt annak, hogy nem sikerült teherbe ejtenie őt. Oka volt, hogy nem született közös gyermekük. Mert Anya és Apa egymásnak voltak teremtve. De ahhoz, hogy mindketten igazán értékelni tudják a másikat, a kapcsolatukat, hogy azzá válhassanak, akik ekkorra lettek, végig kellett járniuk a mögöttük hagyott utat.

Apának minden bátorságát össze kellett szednie, hogy elindítsa a válást. Nem akart rosszat a feleségének, de nem hazudhatott tovább önmagának, és neki sem, aki már hónapok óta érezte, hogy valami nincs rendben. Szembe kellett néznie a családjával is, kiállni önmagáért, és a boldogságáért. Apa családra vágyott, trónörökösre, és a szerelmére. Tudta, hogy nem lesz könnyű az elkövetkező időszak, de Anyával együtt biztosak voltak benne, hogy megtalálják majd mindenre a megoldást. Áthidalják a nyelvi, nacionális és vallási különbségeket. Mindkettejük családja elfogadta a kapcsolatukat, mert mindannyian látták, hogy sosem voltak még olyan boldogok, mint egymás oldalán.

Bár Anya sokkal előbb beadta a válókeresetet a saját hazájában, mégis, szinte egyszerre mondták ki mindkettejük válását. Anya volt férje időközben újraházasodott, és közösen nevelik az új feleség előző kapcsolatából született fiát, és a közös lányukat. Apa felesége pár hónapja újra együtt van egy egyetemi szerelmével, a madarak pedig azt csiripelik, hogy az egyik Jelölő őket szeretné szüleinek. A munkahelyen időközben mindenki megtudta, hogy Anya és Apa is válnak, azonban nem tudta senki bizonyosan, hogy ők egy párt alkotnak. Mindaddig, amíg Apa egyik nap le nem térdelt Anya elé egy gyűrűvel a kezében. Anya teljes szívében örült a lánykérésnek, és azonnal igent mondott. Apa, bár nem könnyezett, de meghatódott, amennyire csak egy férfi meg tud hatódni, és azonnal ölébe kapta Anyát, aki zokogott a boldogságtól. Úgy csókolták egymást ott, mindenki előtt, mintha csak ők ketten léteznének ezen a világon. Ekkor már tudtam, hogy eljött az én időm. A legközelebbi együttlétükkor megfogantam.

Bár ők még akkor nem tudták, de az egy hónappal későbbi szűk családi körben megszervezett esküvőjükön már velük voltam Fedórával együtt. Nem gyakran, de néha megesik, hogy egyszerre jelölünk meg egy szülőpár-jelöltet. Így történik olykor, hogy kettős-, hármas ikrek, ritkább esetben egyszerre még több baba is megfogan ugyanabban a nőben, egy időben. Fedóra végig támogatott, ő is türelmes volt. De el kell ismernem, hogy az utolsó löketnél ő is sokat segített, nagyon jó ötletei voltak, hogyan hozhatnánk össze Anyát és Apát. Alig várom, hogy együtt játszhassunk. Alig várom a közös életünket Anyával és Apával. Szeretlek Bennetek!